Óe Kenzaburo 75 éves

Január 31-én ünnepelte 75. születésnapját Óe Kenzaburo Nobel-díjas japán író. Shikoku szigetén, az erdők övezte Ose faluban született ősi szamuráj családban. Nagyanyja az egyik legismertebb mesemondó asszony volt a faluban, így a világ keletkezéséről, a japán nép sorsának alakulásáról szóló csodás történetek, legendák körében nőtt fel. Ez a csodavilág gyökeres ellentétben állt a hagyományos nacionalista-militarista neveléssel, melyet az iskolában kapott. 18 évesen a tokiói egyetem francia szakára iratkozott be, 1959-ben végzősként Jean-Paul Sartre-ról írta szakdolgozatát.

Első írói sikere a Mint egy állatot című elbeszélése volt, amelyért 1958-ban megkapta a fiatal szerzőknek megítélhető legrangosabb elismerést, az Akutagava-díjat. Még ugyanebben az évben megjelent első regénye is (Rügytépés, bárányvadászat), melyben felidézte, hogy dúlta fel a háború a vidéki fiatalság életét. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején több, erősen egzisztencialista hatást mutató regényt írt. Ekkoriban az új baloldal jelentős alakja, a japán értelmiség egyik hangadója volt, aztán egyre inkább jobboldalivá vált, de soha nem csatlakozott párthoz, független értelmiségiként kritizálta többek között Japán fegyverkezését.

A hatvanas évek elején Norman Mailer hatása alá került, aki szerint a huszadik század irodalmának már csak a szex, a nemiség maradt megíratlan témaként, s e felfogás jegyében fogant A szexuális ember és a Magánélmények című regénye. 1960-ban megnősült, három gyermeke közül az 1963-ban született Hikari agykárosodással jött a világra. A szülők ettől kezdve szinte minden idejüket fiuk nevelésének szentelték, aki páratlan zenei tehetségének és a fejlesztésére fordított energiának köszönhetően napjainkban az egyik legismertebb japán zeneszerző.

Hikari születése Kenzaburo életében és munkásságában is fordulópontot jelentett. Addig a politikai, társadalmi kérdések álltak műveinek középpontjában, ezután pedig magánéletének problémái. Jelentősek a szülőföld rejtelmes-varázslatos mitológiájának és a modern civilizáció goromba tényeinek kettős terepén játszódó szimbolikus történetei, mint a Hangtalan kiáltás és a Futball-lázadás - utóbbiért ítélték neki 1994-ben a Nobel-díjat.

Az író a kilencvenes évektől a miszticizmus felé hajlik, az élet és a halál, a megváltás alapvető kérdéseit vizsgálja egyre inkább formabontó regényeiben és esszéiben. A Nobel-díj átvétele után három évre elhallgatott, majd előállt a monumentális, 817 oldalas Salto mortale című regényével, melyben egy szekta sorsán keresztül az ismét egyre erőszakosabbá váló, a terrorizmus fenyegetésében élő világunkat veszi górcső alá. Mindezek ellenére optimizmusának is hangot ad, s egy interjúban elhangzott kérdésre, mely szerint készül-e újabb könyv megírására, így felelt: „Úgy gondolom, nekünk, íróknak életünk végén a reményről kell írnunk. Írnunk kell a remény társadalmáról, a fényes, tiszta jövőről, amely erőt, bátorságot ad. Erről fogok írni.”

(MTI)