60

Széchy Beáta kiállításának megnyitása

Széchy Beáta

képzőművész

GALÉRIA IX, 1092 Budapest, Ráday u. 47.

A „Széchy Beáta Baráti Kör” tagjai nem régen találkoztunk, 2009. december 12-én, a Jókai klubban, ahol megnézhettük a művésznő „Mindenkinek van egy álma” című kiállítását, amely grafikai lapjaiból, digitális printjeiből és egy video-installációból állt. Mivel azt a kiállítást is én nyithattam, megemlítettem, hogy Széchy Beáta milyen kitárulkozó alkat, mennyire hajlandó feltárni számunkra azokból a titkokból nem is keveset, melyek másnál a privát szféra területét képezik. Az akkor látható video-ban három generáció is felvillant. Ő maga, édesanyja és leánya és az etűdők egy sejtelmesen lebegő függönyön keresztül jelentek meg előttünk, kitűnő zene kíséretével.

S alig telt el valamivel több, mint fél év, s most itt a Galéria IX-ben egy újabb olyan kiállításon vagyunk, amely ismét a privát szférába és az intimitások világába vezet minket, de most is igazi Széchy Beátás eszköztárral. Amit mások, különösen nőművészek nem szeretnek annyira hangoztatni, jeles születésnap előtt áll a kiállító (igaz csak szeptember 20-án lesz ennek „betöltése”!), s ez alkalmat ad számára, hogy igazi képzőművészként gondolkozzon el sorsról, életről, időről, s e gondolatok nyomán valósítson meg egy visszafogott eszköztárú, ám mégis nagyon mély értelmű és nagyon kortársi kiállítást.

Az ő generációja, évjárata az, amelyik a Rákosi korszakban volt óvódás, a Kádár korszakban ismerkedett a művészettel, politikával, s az aczéli kulturális közeg utolsó periódusában vált művésszé, amelyben a három „t” (Támogatás, tűrés, tiltás) kultúrpolitikai gyakorlata oldódni látszott, s leginkább a negyedik „t”, a tétovaság jellemezte e korszakot. E közegben, ebből az évjáratból már kitűnő művészek léptek elénk (csak az elhunytak közül említem Ady József, Balogh István Péter, Bánsághi Péter, Kollár György és El Kazovszkij nevét), de ekkor született Ef Zámbó István és Záborszky Gábor, Pika Nagy Árpád és Baky Péter, s persze sokan a most ittlévők  közül. A nevek – mint példák - azért érdekesek, mert sokféle művészi pálya van mögöttük, melyekhez viszonyítva is Széchy Beáé különleges. Bár itthon jól indult művészi pályája mégis 1987-ben akkor távozott el az Óceán túlsó felére, amikor még nem lehetett menni,  de ő ment, s nem sokkal később akkor jött haza, mikor még nem volt sikk hazajárni, de ő hazajárt.  De közben már itthon – a nyolcvanas évek első felére igazi kísérletező művész lett, s mióta itthon újra kiállít – a kilencvenes évek közepe óta  - mindig feltűnik anyag és eszköz alkalmazásának folyamatosan különleges volta, ahogy a profán, szinte közönséges tárgyak, eszközök segítségével belép a művészet világába, mindig nagyon eredeti és mindig nagyon személyes és kortársi, XXI. századi módon. 

Öt évvel ezelőtt láthattuk jelentős retrospektív kiállítását az Ernst Múzeumban Kör címmel. Az ehhez kapcsolódó kiadványhoz Bea egy mottót írt, mely így hangzott: „Elindultam valahonnan, az életemben egy kört tettem meg és visszaérkeztem a kiindulóponthoz… Valami miatt így kellett történnie…”  Igen: ez visszatérés is, de közben a kör a teljesség, az egész szimbóluma is, s mint végtelen vonal egyszerre az idő és a végtelenség is. S így válik izgalmassá ez a mai kiállítás is. Visszatérés is, de megfog minket az idő jelentősége és megcsap minket a végtelenség szele.

Látható egy kitűnő és laza válogatás azokból a munkáiból, amelyek igazi vegyes technikájú lapok. Ezek egy szinte érzelmes szitanyomat alapra épített, rétegszerűen egymásra applikált, varrt, rajzolt művekké válnak, papírral, textillel, s ahol feltűnnek azok a magnószalagok is, amelyek valamikor lejátszható módon fontos tartalmakat hordoztak, ám mára vizuális jelekké spiritualizálódtak. E művek természet közeliek és civilizáció közeliek, szerények, visszafogottak, ám mégis sok (bizalmas) információt is hordoznak, kifejezve az alkotó művekbe oltott feszültségeit is, de éppen például az évszakok változására is utalva. E munkáknál tán nem a kitárulkozás, hanem a rejtőzködés (is) a fontos.

S e háttér előtt látjuk komplex installációját, melynek egyik része az elhervadt virágok, csokrok látványából épített object, s a másik része az ezúttal három perces videó, melyek közelében ott a függöny – melynek már korábban is fontossága volt művészetében -, s amely sejtelmes és transzparens, takar, lefed, elválaszt és összeköt, amelynek allegorikus jelentése és látványa is illeszkedik a téri elemek közé. A virágok élnek is, meg nem is. Természetesen valóságban már nem élnek (de hiszen a vágott virág, tán vázába kerülése első pillanatától már bizonyos szempontból halott virág!), ám mégis - látványuk, az általuk kiváltott asszociációk, képzetek, álmok, nosztalgiák és netán vágyak, de leginkább az emlékek miatt – élnek- Együttesük, egységesen életre utaló, bár múltat felvillantó. S itt a videó, amely egy fényinstalláció, s amely egy gyertya feltűnő és eltűnő lángjával, nehéz lobogásával, a budai és a dallasi kert hátterével vibráló, sejtelmes fény-jelenség. Tán az ünnep (ünneplés?) magasába emelne minket, ám egy nagyon szomorú dal hallható alatta, kitűnő előadásban, amely a magyar Seres Rezső világhírű szerzeményének egy feldolgozása, a „Szomorú vasárnap”-é.  Hogy mindez olyan lett, amilyen, abban a művész köszönetet mond Egerváry Gábornak és Kiss Anikónak. 

S égnek a mécsesek, a maguk sejtelmes egyszerűségében, létük önmagában szellemmel hatja át a teret, a fények szépségével együtt.

Kint is vagyunk, bent is vagyunk (miként volt egy ilyen című kiállítása Beának 1994-ben a Dorottya Galériában, de most is aktuális), s a kintből és a bentből valami éteri térbe emelkedünk.

Széchy Beáta ünnepet rendezett a maga számára és nekünk, nézőknek. Ez az ünnep nem felhőtlen, nem felszabadult, nem igazán mosolygós. Ez elgondolkodtató, spirituális, megállásra kényszerítő.

A kiállítás apró, diszkrét tüzeiről, lángjairól juthat eszünkbe Seneca szentenciája (Ignis, quo clarior fulsit, citius exstinguitur): „Minél jobban lángol a tűz, annál hamarabb kialszik.” Nos, itt ma semmi nem lángol, tehát ez a tűz nem fog kialudni.

Budapest, 2010. július 9.  Feledy Balázs