...Visszatérés is, de megfog minket az idő jelentősége és megcsap minket a végtelenség szele.
Látható egy kitűnő és laza válogatás azokból a munkáiból, amelyek igazi vegyes technikájú lapok. Ezek egy szinte érzelmes szitanyomat alapra épített, rétegszerűen egymásra applikált, varrt, rajzolt művekké válnak, papírral, textillel, s ahol feltűnnek azok a magnószalagok is, amelyek valamikor lejátszható módon fontos tartalmakat hordoztak, ám mára vizuális jelekké spiritualizálódtak. E művek természet közeliek és civilizáció közeliek, szerények, visszafogottak, ám mégis sok (bizalmas) információt is hordoznak, kifejezve az alkotó művekbe oltott feszültségeit is, de éppen például az évszakok változására is utalva. E munkáknál tán nem a kitárulkozás, hanem a rejtőzködés (is) a fontos.
S e háttér előtt látjuk komplex installációját, melynek egyik része az elhervadt virágok, csokrok látványából épített object, s a másik része az ezúttal három perces videó, melyek közelében ott a függöny – melynek már korábban is fontossága volt művészetében -, s amely sejtelmes és transzparens, takar, lefed, elválaszt és összeköt, amelynek allegorikus jelentése és látványa is illeszkedik a téri elemek közé. A virágok élnek is, meg nem is. Természetesen valóságban már nem élnek (de hiszen a vágott virág, tán vázába kerülése első pillanatától már bizonyos szempontból halott virág!), ám mégis - látványuk, az általuk kiváltott asszociációk, képzetek, álmok, nosztalgiák és netán vágyak, de leginkább az emlékek miatt – élnek- Együttesük, egységesen életre utaló, bár múltat felvillantó. S itt a videó, amely egy fényinstalláció, s amely egy gyertya feltűnő és eltűnő lángjával, nehéz lobogásával, a budai és a dallasi kert hátterével vibráló, sejtelmes fény-jelenség. Tán az ünnep (ünneplés?) magasába emelne minket, ám egy nagyon szomorú dal hallható alatta, kitűnő előadásban, amely a magyar Seres Rezső világhírű szerzeményének egy feldolgozása, a „Szomorú vasárnap”-é. Hogy mindez olyan lett, amilyen, abban a művész köszönetet mond Egerváry Gábornak és Kiss Anikónak. S égnek a mécsesek, a maguk sejtelmes egyszerűségében, létük önmagában szellemmel hatja át a teret, a fények szépségével együtt. Kint is vagyunk, bent is vagyunk (miként volt egy ilyen című kiállítása Beának 1994-ben a Dorottya Galériában, de most is aktuális), s a kintből és a bentből valami éteri térbe emelkedünk.
Széchy Beáta ünnepet rendezett a maga számára és nekünk, nézőknek. Ez az ünnep nem felhőtlen, nem felszabadult, nem igazán mosolygós. Ez elgondolkodtató, spirituális, megállásra kényszerítő.
A kiállítás apró, diszkrét tüzeiről, lángjairól juthat eszünkbe Seneca szentenciája (Ignis, quo clarior fulsit, citius exstinguitur): „Minél jobban lángol a tűz, annál hamarabb kialszik.” Nos, itt ma semmi nem lángol, tehát ez a tűz nem fog kialudni.

Budapest, 2010. július 9. Feledy Balázs

60.jpg

60:1.jpg

60:2.jpg

Válasz